Döbrentey Ildikó: Papó
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy elfoglalt oroszlán apa, aki reggeltől-estig a szavannát járta.
Annyira elfoglalt volt, hogy a saját kölykei nevét sem tudta megjegyezni. Folyton összekeverte őket.
– Lenke, Leó, Janka, Janó, gyertek gyorsan, itt a papó! – toppant be az ajtón minden este, ám rendre Jankának
mondta, hogy Lenke, Janónak mondta, hogy Leó, Lenkének mondta, hogy Janka, Leónak mondta, hogy Janó.
Egyszer – hogy, hogy nem –, oroszlán apa csapdába lépett. Oroszlán anya csak nagy nehezen tudta kiszabadítani. –
Három napig pihenni fogsz! – parancsolt rá akkor a férjére. – Nem engedlek a szavannába ilyen lábbal! Velünk maradsz,
és punktum!
Hazatámogatta sántikáló élete párját, és legszebb kendőjével kötözte be a lábát. A kendő csücskéből
még két fülecskét is formázott a kötés végére. Mikor a kölykök meglátták a kétfülű kötést, ugrálni kezdtek
örömükben:
– Nyuszifül! Nyuszifül!
– Nyuszifül? – barátkozott a kötéssel oroszlán apa.
A kölykök könyörögni kezdtek:
– Mesélj, papó, a nyusziról! Mesélj nekünk!
– Jól van, kicsi Jankám – simogatta oroszlán apa buzgón Lenke kobakját. – Jól van, Janókám – mondta
Leónak. – Jól van, Lenkém – mosolygott Jankára. – Jól van, Leókám! – csapott Janó vállára. – Holnap mesélek
nektek!
A kölykök alig várták, hogy másnap reggel legyen, és az apjuk felébredjen.
– Mesélj, papó! Mesélj a nyusziról!
Oroszlán apa, akinek végre nem kellett a szavannába sietni, felemelte fájós lábát, meglengette a kötését,
és bábozni kezdett a kölykeinek. A nyusziról mesélt, aki világgá indult. Janka egyszer csak kendőt fogott, és
bekötözte oroszlán apa másik lábát is. A kendő csücskéből mókusfarkincát formázott.
– Mókus! Mókus! – ujjongtak a testvérei. – Mesélj, papó, a mókusról is!
– Kész az ebéd! – kiáltotta oroszlán anya.
Janka gyorsan odasúgta apja fülébe:
– Én Janka vagyok! Nekem van a legsötétebb fülem, engem arról lehet megismerni!
Oroszlán apa szemügyre vette Janka fülét, és jól megjegyezte magának.
– Folytasd, papó! Mesélj a mókuskáról is! – rimánkodott a másik három kölyök.
– Jól van, kicsi Jankám! – mondta oroszlán apa, egyenesen Jankának. – Jól van, Lenkém! – mondta
Lenkének. Aztán elbizonytalanodott: – Jól van, Janókám – mondta Leónak. – Jól van, Leókám – mondta
Janónak. – Majd holnap folytatom!
Másnap reggel oroszlán apa folytatta a bábozást. A nyusziról és a mókusról mesélt, akik együtt
vándoroltak.
Janó egy harmadik kendőt fogott, és bekötözte oroszlán apa harmadik lábát is. A kendő bugyrát
teknőchát-formára gömbölyítette.
– Teknősbéka! Teknősbéka! – tapsoltak a testvérei. – Mesélj, papó, a teknőcről is!
– Kész az ebéd! – kiáltotta oroszlán anya.
Janó észrevétlenül apja fülébe suttogta:
– Én Janó vagyok! Nekem van a leghosszabb lábam, engem arról lehet megismerni!
Oroszlán apa megnézte Janó lábát, és jól megjegyezte magának.
– Folytasd, papó! Mesélj a teknőcről is! – kérte a másik három kölyök.
– Jól van, Janókám! – kacsintott oroszlán apa egyenesen Janóra. – Jól van, Leókám! – mondta büszkén
Leónak. – Jól van, kicsi Lenkém! – mosolygott Lenkére. – Jól van, kicsi Jankám! – intett Jankának. – Holnap
folytatom a mesét!
– Éljen! – kiáltották a kölykök. – Éljen papó! Éljen ő, bábozó és mesélő!
Harmadik reggel oroszlán apa folytatta a bábozást. A nyusziról, a mókusról és a teknősről mesélt, akik
hosszú vándorút után végre hazaérkeztek. – Itt a vége, fuss el véle! – fejezte be a történetet.
– Kész az ebéd! – kiáltotta oroszlán anya.
Negyedik reggel oroszlán anya leszedte a kötéseket férjeura lábáról. Oroszlán apa fütyörészve indult a
szavannába.
– Lenke, Leó, Janka, Janó, gyertek gyorsan, itt a papó! – toppant be az ajtón aznap este, és Lenkének
mondta, hogy Lenke, Leónak mondta, hogy Leó, Jankának mondta, hogy Janka, Janónak mondta, hogy Janó.
Ha egy jó tündér megkérdezné az oroszlánkölyköket, hogy mi a legtitkosabb vágyuk, biztos, hogy ezt
válaszolnák:
– Hogy a papó lépjen megint csapdába, és bábozzon nekünk!
Döbrentey Ildikó: Tibi király meg a ladik
Hol volt, hol nem volt, a Kerek-tón innen élt Tibi király. Volt neki egy vörös rókája, öt sárga kacsája, meg
egy zsák zöldcsalánnal kevert kukoricadarája.
Egy nap Tibi király kapta magát, s elindult a jószágokkal a vásárba. Elöl kocogott a róka, mögötte totyogtak a
kacsák, hátul baktatott Tibi király, vállán a zöldcsalánnal kevert kukoricadara.
Mentek, mendegéltek.
Egyszer odaértek a Kerek-tóhoz. Ott Tibi király ladikba ült, és sorban berakta a zsákot, a kacsákat meg a
rókát. Akkor látta, hogy a ladik majd’ elmerül.
- A nemjóját, sok a jószág!
Kirakta a rókát. A ladik még mindig merült. Kirakta a kacsákat is. Akkor már nem merült.
- Ésszel él az ember – dünnyögte Tibi király.
- Ami nem megy egyszerre, majd megy háromszorra! Elsőre átviszem a zsákot! Másodszorra a kacsákat.
Harmadszorra a rókát!
Úgy is tett. Ám alighogy evezni kezdett a zsákkal, látja, hogy a róka a parton a kacsákat kergeti.
- Állj meg te ilyen-olyan, vagy az evezőlapátot töröm össze a hátadon!
Gyorsan visszaevezett a partra. A rókát jól eldöngette, aztán a zsákot kiemelte a ladikból, s a rókát tette a
helyébe.
Újból elindult.
Ám alig tett néhány evezőcsapást, látja, hogy a kacsák a parton kicsípik a zsák száját, s a zöldcsalános
kukoricát falják.
- Elmentek onnan, vagy pecsenyét sütök a bögyötökből!
Visszaevezett a partra megint. A kacsákat jól megtépte, a zsák száját bekötötte. Aztán a partra tette a rókát, s a
helyébe berakta a kacsákat.
Elindult harmadszor is.
Evezés közben hátrasandított, s látta, hogy a róka a parton a zsák száját szagolgatja, aztán fanyalogva
odébbheveredik.
Most már baj nélkül átért a túlpartra. Kirakta a kacsákat a ladikból, és fordult máris, hogy hozza a rókát meg a
zsákot.
Vissza is ért az innenső partra.
- No, most melyiket…?
Vigye a rókát?
- Hm, hm! Édes eszem, el ne hagyj! A róka nem lesz jó!
…Mert ha átviszi a zsákot, s odarakja a kacsák mellé, a kacsák mind fölfalják a zöldcsalánnal kevert
kukoricadarát, míg ő a rókáért fordul.
Hogyan hát?
Szerencsére éppen arra legeltette tehenét Kamilla királylány. Látta, hogy nagy a baj, ezért megigazította a
gyémántkalárisát, az igazgyöngyös hajcsatját meg a rubintos karkötőit, aztán odahajolt Tibi királyhoz, és megsúgta a
hogyanra a választ:
- Először evezz át a rókával a túlpartra. Odaát tedd ki a rókát, de tüstént tedd a helyébe a kacsákat. Evezz
vissza a kacsákkal az innenső partra. Itt rakd ki a kacsákat, és tedd be helyettük a zsákot. Evezz át a zsákkal, a
túlpartra. Tedd ki a zsákot és gyere vissza a kacsákért. Tedd be a ladikba a kacsákat, és utoljára nyugodtan evezz át a
kacsákkal a túlpartra.
Jól tette Tibi király, hogy megfogadta a tanácsot, mert így átért minden jószágával a túlpartra.
Akkor visszanézett a válla fölött, és hálásan átintegetett Kamilla királylánynak. Kamilla királylány is
visszaintegetett a halasi csipkés zsebkendőjével.
Tibi király fogta a jószágait, s mind ki dolgát jól végezte, továbbindult velük a vásárba. Elöl kocogott a
róka, utána totyogtak a kacsák, hátul baktatott Tibi király, vállán a zöldcsalánnal kevert kukoricadara. Még most is
mennek, ha meg nem érkeztek!
Döbrentey Ildikó: A kapzsi földesúr
Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy kapzsi földesúr. Tornyos kastélyt örökölt az öregapjától, abban
élte világát. Szántóföldjei a hegyek lábáig nyúltak, istállóiban száz meg száz marha kérődzött. Még az ég is
rózsaszínben játszott a birtoka fölött, s a rózsaszín égen sárga, piros, és narancsszínű madarak röpködtek.
Ám a kapzsi földesúrnak mindez nem volt elég. Ő még tornyosabb kastélyról, még hatalmasabb
szántóföldekről, még több marháról, még rózsaszínebb égboltról, még tarkább madarakról ábrándozott.
Addig ábrándozott, addig sóhajtozott, míg egy éjjel megjelent álmában a jó tündér.
– No, édes fiam! – szólította meg a kapzsi földesurat. – Eleget sóhajtoztál! Még nagyobb gazdagságot
akarsz? Ám legyen: Holnap ellátogatok a kastélyodba, aztán majd meglátom, hogy mit tehetek érted.
– Köszönöm, jó tündér! – hálálkodott a földesúr.
– De van ám egy feltételem! – emelte fel ujját a jó tündér. – Mégpedig az, édes gyermekem, hogy jó
házigazdához méltón, szívesen fogadj, ha megérkezem! – azzal, ahogy jött, eltűnt az álom.
– Hiszen, ha csak ennyi a feltétel! – nyújtózott ébredés közben a földesúr. – Majd megmutatom, hogy
milyen házigazda vagyok én! – s már hívatta is a szolgákat, fűttette a kemencéket, vágatta a libákat, nyúzatta az
ökröket, hajtogattatta a hájas meg a vajas tésztákat. – Olyan vendégséget csapok, hogy megnyalja a tíz ujját a jó
tündér! – dörzsölgette a markát a kapzsi, s fél szemmel mind az utat leste.
Várt, várakozott a földesúr, vele várakozott a kastély népe.
Éppen a kerítés fokára hágott a nap, mikor kopogtattak a nagykapun. Hej, talpra ugrott a földesúr,
széttaszította az őröket meg a szolgálókat, s nagy buzgóságában maga tárta ki a kaput.
Hozta isten, kedves vendég! – hajolt hétrét az érkező előtt. Ám a küszöbön nem állt más, csak egy
rongyos vándorlegény.
– Ej, de szépen fogadják itt a vendéget! – nézett szét a vándorlegény, fülig érő szájjal. – Kaphatnék egy
korty italt, nagyságos, tekintetes, méltóságos uram? Igen megszomjaztam az út porában!
– Pusztulj innen, te semmirekellő! – gurult méregbe a kapzsi földesúr. – Nem látod, hogy magas vendéget
várok? Maga a jó tündér látogat el ma hozzám! – azzal úgy bevágta a nagykaput, hogy csak úgy nyekkent. A
vándorlegény odakint maradt.
Tovább várt, várakozott a földesúr, vele várakozott a kastély népe.
Éppen az ég tetejére ért a nap, mikor másodszor is kopogtattak a nagykapun. Felpattant a földesúr,
szaladt, loholt, szinte gurult a lépcsőn, alig bírta kivárni, hogy szemtől-szembe láthassa a vendéget.
– Csakhogy itt van, kedves vendég! – tárta ki a kaput. Ám a küszöbön nem állt más, csak egy csöpp
leányka.
– Eltévedtem kint a réten, vigyen haza, kérem szépen! – pityergett a leányka.
– Nincs időm holmi dajkaságra! – dühöngött a földesúr. – Nem látod, hogy magas vendéget várok? Maga
a jó tündér látogat el ma hozzám! – és úgy bevágta a nagykaput, hogy majd kiszakadt a sarkából. A csöpp
leányka odakint maradt.
Tovább várt, várakozott a földesúr, vele várakozott a kastély népe.
Már éppen nyugodni készült a nap, mikor harmadszor is kopogtattak a nagykapun. Ezúttal óvatosan indult
a földesúr, ám a lépcsőn, izgalmában, mégis megbotlott, s lehömbörödött az udvarra, mint egy zsák répa. Sebaj,
a nagykaput csak kinyitotta a saját kezével:
– Végre, végre, itt a vendég! – kiáltotta. Ám a küszöbön nem állt más, csak egy otthontalan kutyacsalád.
– Nincsen bőrke, nincsen hurka, nincsen otthon, nincsen munka! – csaholtak a kutyák keservesen.
– Kotródjatok, bolhás csavargók! – toporzékolt a kapzsi földesúr. – Nem látjátok, hogy magas vendéget
várok? Maga a jó tündér látogat el ma hozzám! – és dühében úgy bevágta a nagykaput, hogy a rézkilincs a
földre zuhant. A kutyacsalád odakint maradt.
Tovább is várakozott volna a földesúr, ám a sok izgalomtól úgy kifáradt, hogy elnyomta az álom.
Amint elaludt, megjelent álmában a jó tündér.
– No, édes fiam! – szólította meg a kapzsi földesurat. – Van-e mondanivalód a mai napról?
– Van! Becsaptál, jó tündér! Megígérted, hogy eljössz, és nem jöttél!
– Jöttem én, édes fiam! Kopogtattam a kapudon háromszor is. Először, mint szegény vándorlegény,
másodszor, mint eltévedt gyermek, harmadszor, mint kóbor kutya. Ám te mind a háromszor elkergettél!
Elszégyellte magát a kapzsi földesúr, de már nem volt mit tenni. A jó tündér eltűnt, ő pedig nem lett
gazdagabb. Szegénynek érezte magát, mint egy vándorlegény, magányosnak, mint egy eltévedt gyermek, és
kiszolgáltatottnak, mint egy kóbor kutya.
Azóta is várja a jó tündért. Ha arra jártok, kopogtassatok be hozzá – tudom, szívesen lát benneteket!
Döbrentey Ildikó: Hideglábú manó
Hol volt, hol nem volt, Manófalu határában volt egyszer egy piros magas szárú cipő. Abban lakott Hideglábú manó a pántos ládikójával.
Hideglábú manó nagyon szerette a házát meg a pántos ládikóját, de még jobban szerette a jó meleg zoknikat. Négy pár zoknija volt: egy
piros, egy sárga-fekete csíkos, egy barna és egy kék. Ezeket őrizte a ládikóban.
Egy reggel szomorúan látta, hogy mind a négy pár zoknija kilyukadt. A pirosnak tátogott a sarka, a csíkosnak hiányzott a talpa, a barnának
felfeslett az orra, a kéknek szétfoszlott a szára.
- Most vigyázz, kulimász – mondta magának Hideglábú -, új zoknit kell vennünk! Vanpénzünk? – nincspénzünk! Sürgősen pénzt kell
keresnünk!
Elindult Hideglábú manó pénzt keresni. Szaporán kapkodta fázós lábát.
Manófalva közepén gömbölyű almaházban élt Almanyó. Éppen ablaktisztításhoz készülődött, amikor Hideglábú a háza elé érkezett.
- Most vigyázz, kulimász – mondta magának Hideglábú -, itt megkeresünk egy zokniravalót! – Hangosan pedig azt mondta:
- Hagyd, Almanyó, majd én megcsinálom!
- Szép tőled! – hálálkodott Almanyó, amint Hideglábú végzett az első ablakkal.
- Épp hívni akartam az ablaktisztítót – folytatta, amint a második ablak is fénylett.
- De sajnos, erre most nincs pénzem – fejezte be, a harmadik ablakkal egyidőben. – Tudod, nagyon kicsi nyugdíjat kapok – pislogott
szerényen Hideglábú manóra. – Még szerencse, hogy van egy ilyen jó szomszédom, aki segített rajtam… De miért toporogsz, Hideglábú manó? Fáj
valamid?
- Nem, csak a lábam fázik…
- Hála égnek, már azt hittem, hogy fáj valamid – nyugodott meg Almanyó, azzal elköszöntek, és Hideglábú manó folytatta útját. Közben
félhangosan biztatta magát:
- Vanpénzünk? – nincspénzünk! Sürgősen pénzt kell keresnünk!
Közeledett a Gőzfürdőhöz. Ide jártak az öregebb manók fájós derekukat áztatni, dögönyöztetni. Hideglábú megtorpant. A fürdő ajtaja alól
gőzölgő forró víz hömpölygött az utcára.
- Mi lesz velem?! – hallotta odabentről Dögönyöző mester hangját – Nincs, aki elzárja a főcsapot! Nincs, aki belegázolna ebbe a forró
vízbe!
- Most vigyázz, kulimász – mondta magának Hideglábú -, itt keresünk egy zokniravalót! –azzal kinyitotta a Gőzfürdő ajtaját, hideg lábával
nyugodtan odatapicskolt a főcsaphoz, és akkurátusan elzárta a főcsapot.
- Jaj nekem! – csapott a magasba ismét Dögönyöző mester hangja. – Elázott minden pénzem!
Hideglábú szomorúan nézte Dögönyöző mester kezében a két csöpögő papírdarabot, amelyek nemrég még papírpénzek voltak.
- Ez volt minden vagyonom… - kesergett Dögönyöző mester. – Még szerencse, hogy van egy ilyen jó szomszédom, aki segített rajtam!...
De miért toporogsz, Hideglábú manó? Sietsz valahová?
- Nem, csak a lábam fázik…
- Akkor jó, már azt hittem, hogy sietsz valahová – nyugodott meg Dögönyöző mester, azzal elköszöntek, és Hideglábú tovább ballagott.
Útközben tovább biztatta magát:
- Vanpénzünk? – nincspénzünk! Sürgősen pénzt kell keresnünk!
Pereputty manó kertjéből csípős füstcsík kanyargott az égre. Hideglábú arra vette az útját. Pereputtyék avart égettek. A család minden
gyereke ott izgult a tűz körül:
- Most fogd meg, papa! Ne hagyd magad, papa!
- Jaj, jaj, Hideglábúkám! – sopánkodott Pereputty papa. – Hogy én milyen ügyetlen vagyok! Beleejtettem a tűzbe az utolsó petákomat, és
nem tudom kikotorni… Juj, de forró! Pedig a gyerekeknek ígértem, perecre… Jaj, de kétbalkezes vagyok!
- Most vigyázz, kulimász! – kezdte Hideglábú, mert arra gondolt, itt megkeres egy zokniravalót, de ahogy végignézett a csalódott
gyerekeken, inkább azt mondta magának:
- Vigye az ördög a pénzkeresést meg az új zoknit!
Hideg lábával nyugodtan belelépett a parázsba, nagyujja és negyedik ujja közé csippentette a petákot, és kiemelte. Várt, míg kihűlt, aztán
odaadta a gyerekeknek. Azok indiánüvöltéssel rohantak a péküzlet felé.
- Köszönöm, Hideglábúkám… Igazi jó szomszéd vagy! - hálálkodott Pereputty papa, azzal elköszöntek, és Hideglábú elindult hazafelé.
- Vanzoknink? – nincszoknink! – kapkodta fázós lábát.
Éppen a Gőzfürdő előtt haladt el, amikor kivágódott az ablak.
- Megvan! Megtaláltam! – kiabálta Dögönyöző mester, kezében egy pár jókora bakancsot lóbálva. – Még öregapám idejében hagyta itt
valaki! Neked adom, Hideglábú manó, hogy ne fázzon a lábad!
Hideglábú beleugrott a bakancsba, és büszke nyikorgással baktatott tovább. – Vancipőnk? – vancipőnk! – gondolta elégedetten, amikor
hirtelen Almanyó hangját hallotta:
- Ez az! Ezt kerestem! – és felbukkant Almanyó, kezében egy hosszú, csíkos fuszeklival.
- Még lánykoromban kötöttem! Meleg, mint a kályha… Neked adom, Hideglábú manó, hogy ne fázzon a lábad!
Hideglábú pironkodva felhúzta a zoknit, a zoknira felhúzta a bakancsot.
- Vancipőnk? – vancipőnk! Vanzoknink? - vanzoknink!
Éppen végzett a cipőpertlivel, amikor nagy perecropogtatással arra vágtatott Pereputty manó családja.
- Játsszál velünk, Hideglábú manó! Gyere fogócskázni! – hívogatták.
- Mire vársz, kulimász? – kérdezte magától Hideglábú. – Most kipróbáljuk az új cipőnket meg az új zokninkat! – és beállt a fogócskába.
A perecek ropogtak, a gyerekek visongtak, a kiscipők trappoltak, a bakancs nyikorgott… Voltcipő, voltzokni, voltfogócska, és Hideglábú
manó életében először azt érezte, hogy nem fázik a lába!
