Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy pompásan zöld kert, s abban ezer és ezer röpködő madár. Szép volt valamennyi, mégis mindegyiküknél szebb: a lassúléptű páva. Ő volt a kert királya.
Ám hiába volt ő legszebb, és hiába volt ő a kert királya, mégis boldogtalan volt őfelsége. Nem tudott örülni semminek, nem volt kedve semmihez. Száz tudós kereste a gyógyírt éjjel-nappal a bajára. Keresték, de hiába.
Egy napon messzi madár érkezett a kertbe.
- Hallottam a bánatodról, pávakirály, és tudom, mi az orvossága.
- Mondd hát!
- Keress egy igazán boldog madarat!
- Semmiség! Boldog a kertben minden madár!
- De igazán boldog legyen ám!
- Az lesz! És aztán?
- Válts bóbitát azzal a madárral.
- Meglesz! És aztán? Mit tegyek?
- Aztán? … Örvendj a világnak.
- Ennyi az egész?
- Ennyi csupán! – s a messzi madár, ahogy jött, elrepült.
Egy igazán boldog madár bóbitája! Ennél mi sem egyszerűbb! Hívatta a király három jó udvari sólymát:
- Hozzatok elém egy igazán boldog madarat, de tüstént!
Máris röpült a leggyorsabb sólyom. Egyenesen a vándormadarakhoz szállt.
Várt a király. Várt egy napot. Akkor fáradtan, porosan visszaérkezett a sólyom.
- Fenséges pávakirály, a vándorok között nincsen igazán boldog madár.
- Nincs-e?! Két hazájuk is van, s mégsem boldogok?
- Uram király: két hazájuk van, vagyis egy sincsen. Amikor itthon vannak, akkor mindig Délre szállnának, s ha Délen vannak, akkor mindig idevágynak. Nincs nyugtuk sosem. Ezért nem boldogok igazán a vándormadarak.
- Lárifári! Indulj, második sólymom!
Elröpült a második sólyom. Egyenesen az itthon maradó madarakhoz szállt.
Várt a király. Várt egy napot. Várt kettőt. Akkor csüggedten visszaérkezett a sólyom.
- Fenséges pávakirály, az itthon maradók között sincsen igazán boldog madár.
- Még hogy nincs?! Nekik egy hazájuk van, s mégsem boldogok?
- Uram királyom: az itthon maradók utazni vágynak. Szállni akarnak, világot látni. S mivel nem mehetnek, így mindig nyugtalanok. Ezért nem boldogok igazán az itthon maradó madarak.
- Elég a beszédből! Kell, hogy legyen a kertemben legalább egy, igazán boldog madár! Indulj, harmadik sólymom, és ne válogass! Kérdezd a vándort, kérdezd a maradót! Kérdezd a sántát, a bénát, a szürkét, a tarkát! Kérdezz mindenkit, és vissza ne térj boldog madár nélkül!
Repült a harmadik sólyom. Repült, de igazán boldog madarat ő sem talált.
Várt a király. Várt egy napot. Várt kettőt. Várt hármat.
A harmadik nap estéjén szégyenkezve hazaindult a harmadik sólyom is. S akkor megpillantott egy porban fürdő verebet…
Olyan vígakat csapott az a veréb a szárnyával, olyan elégedetten szórta a port, mintha arany királyi medencében fürdene! S hozzá még teli torokból csivitelt és csiripelt, mint egy előénekes.
A sólyom odakiáltott neki:
- Minek örülsz úgy , te veréb?
- Én? A kertnek! A napfénynek! Ennek a jó száraz pornak!
- És ha nem lenne jó száraz por?
- Akkor örülnék a pocsolyának! Én nem szeretek búslakodni!
- Hát akkor – boldog vagy, te veréb?
- Én biz’ boldog vagyok!
- Nem hiányzik neked az utazás?
- Utazás? Az mire jó?
- Csak hogy megismerd a világot! Nem hiányzik?
- Nem hiányzik!
- Hát a hazatérés?
- Hazatérés? Az mégúgyse hiányzik, hisz el se indulok!
- Nem hiányzik télen a nyár?
- Nekem aztán nem!
- Nyáron a tél?
- Az sem! Én télen-nyáron boldog vagyok! Nem hiányzik nekem semmi!
- Akkor te igazán boldog vagy!
- Én az vagyok!
- Velem jössz a királyhoz!
- Miért ne?
Büszkén lépett a király elé a harmadik sólyom:
- Felséges pávakirály, meghoztam a boldog madarat!
- Ő lenne hát?!... Mutasd magad, hadd nézzelek… Milyen madár vagy te?
- Én, felség, a veréb.
- Még ez idáig nem láttalak.
- Én se igen láttam még felségedet, felség!
- Te, veréb! Aztán igazán boldog vagy te?
- Az vagyok, felség! Nem cserélnék én senkivel, sem a bíróval, sem a báróval, de még felségeddel sem!
- Nem is kell cserélned senkivel. Csak a bóbitádat add nekem! Megkapod helyette az enyémet, és még gazdagon meg is jutalmazlak!
- Jaj, felség, a bóbitámat? Adnám én szívesen, csakhogy…
- Csakhogy?!... No! És ha még egyszer annyi jutalmat kapsz!?
- Adnám, felség, de…
- De?!... Háromszor annyi jutalmat kapsz!
- Odaadnám én felség jutalom nélkül is, csahogy…nekem nincsen bóbitám!
…Attól kezdve, ha a pávakirály búsulni kezdett, csak megtapogatta a bóbitáját, és jó erősen rágondolt a verébre. Nem is volt többé boldogtalan!
Döbrentey Ildikó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése