2011/12/28

Emese tanítónéni

Kedves negyedikesek!

Nagy öröm volt látni benneteket és hallgatni a kedves karácsonyi dalokat! Bár ebben az évben nem készülhettem veletek együtt a karácsonyra, ti mégis elhoztatok nekünk egy falatnyi karácsonyi hangulatot. Köszönöm nektek!
Köszönöm a sok mosolyt, a kedves szavakat, az ölelést és a hangulatot! Igazán megható volt. Sajnálom, hogy nem maradhattatok többet, hogy egy kicsit beszélgessünk is. De ezt majd hamarosan bepótoljuk. 
Köszönöm a tanító néniknek, hogy gondoltak rám, igazán aranyosak és tudjátok, nélkülük ez a találkozás nem jöhetett volna létre. Köszönöm nekik is.
 Ugyanakkor köszönöm a kedves szülőknek, akik ezen a zsúfolt héten időt szakítottak a gyerekeikre és persze ránk. 
Szeretnék mindenkinek áldott, békés karácsonyi ünnepeket kívánni, és ami még fontosabb egy sikerekben gazdag boldog új évet!

Puszilunk mindenkit!
Csenge, Gergő, Emese és Csabi

2011/12/05

Születésnap

Szép volt a mai nap! Jó volt újra találkozni a minivakáció után, számbavenni a tudásunkat, meghallgatni a születésnaposokat, fogadni a Mikulást és ismerkedni az új mesékkel. Felteszek néhány képet, hogy megmutathassátok otthon is!

2011/12/01

Hurrá!!!

Kedveseim!

Sikerült továbbjutnunk a harmadik fordulóra. Vuk 215 pontot ért el. Ez maximális pontszámot jelent. Bebizonyítottátok, hogy sokkal több van bennetek, mint az előző fordulóban. Külön dicséret a jó csapatmunkáért. A Rock csajoknak 185 pontot sikerült összehozniuk. A 6. feladatlap ment egy kicsit nehezebben. Ha még emlékeztek a feladatra írjátok le, hogy a következő mesékhez oldjunk meg hasonlókat. Az 1, 2, 4, 5, 7 és a 8. feladatlapon maximális pontot értetek el. Nagyon ügyesek voltatok! A Bambi csapata szintén ügyeskedett, hiszen 176 pontot gyűjtött össze. Nagyon jól sikerültek a villámkérdések 26 pontot értetek el. Látjátok érdemes volt annyit nyúzni!
   Már feltettem a következő négy mesét! Ha van időtök és kedvetek olvasgassátok, tanulgassátok!
 Jó szórakozást és sok örömet a továbbiakban is.

Anna tanítónéni

Meselátó Krisztián


Hol volt, hol nem volt, élt a havas hegyoldalban egy öregecske legény, úgy hívták, hogy Krisztián. Volt neki egy piros keretes, kék üveges szemüvege, meg egy Spenót nevű spenótzöld kutyája.
Öregecske legény volt Krisztián, de azért mosolygott mindenre: mosolygott a szeme, mosolygott a szája, mosolygott a kopott bakancsa, a foszlott bekecse, a feslett kucsmája, mosolygott a rozzant piros-kék szemüvege, és mosolygott a fakó spenótzöld kutyája. Mosolygott Krisztián, mert éjjel-nappal csudás meséket látott.
Vannak emberek, rövidlátók, vannak, akik távollátók, és vannak, akik meselátók. Krisztián meselátó volt. Sarkantyús csizmának látta a bakancsot, hermelinpalástnak a bekecset, aranykoronának a kucsmát. De ez még semmi, mert tündérrózsának látta a bogáncsot, csodalámpának a rozsdás elemlámpát, palotának az emeletes házat, griffmadárnak a verebet, táltos paripának Spenót kutyát.
- Meseszép a világ, Spenót kutyám, meseszép! – sóhajtotta esténként meselátó Krisztián, és úgy aludt minden éjszaka, mint a tej.
Egy nap friss hó esett, és a hegyoldal megtelt cifra ruhás, hangos kirándulókkal. Idegenvezető vezényelte őket:
- Jobbra: havas hegyoldal! – rikoltotta, és síbotjával a hegyoldalra mutatott.
- Ó! Milyen fehér! – ámultak kórusban a kirándulók.
- Balra: tiszta égbolt! – bökött botjával a rájuk terülő égboltra az idegenvezető.
- Ó! Milyen kék! – válaszolták kórusban a kirándulók.
- Jobbra: hegycsúcs! – kurjantotta az idegenvezető.
- Ó! Milyen hatalmas! – zengték a kirándulók.
- Balra: hegyilakó! – mutatott váratlanul meselátó Krisztiánra az idegenvezető.
- Ó! Milyen!... – hökkentek meg a kirándulók. – Milyen hahaha! Milyen kopott! Milyen foszlott!  Milyen feslett! Milyen hehehe! Milyen rozzant! Milyen fakó! Milyen höhöhö! Milyen a bakancsa! Milyen a bekecse! Milyen a kucsmája! Milyen hihihi! Milyen a szemüvege! Milyen huhuhu! Milyen nevetséges, divatjamúlt a szemüvege! Milyen hühühü!
- Divatjamúlt lenne a szemüvegem? – forgolódott még álmában is meselátó Krisztián. – Divatjamúlt? – és a hajnali homályban úgy látta, hogy Spenót kutya bólintott erre. – Hát, ha divatjamúlt, akkor hozz másikat! – azzal fogta, és elhajíotta a piros-kék okulárét.
- Lódulj, Spenót kutyám, és hozz egy másikat. Újat, jobbat, szépet!
Nekilódult Spenót kutya. Szaladt, loholt, lihegett:
- Másat? Jobbat? Szépet? Nem pirosat-kéket?... Újat! Szebbet! Másat! Megszagolok százat! … Minden illat idegen, üdvözölnek hidegen… Újat! Szebbet! Másat! Megszagolok százat!
- Ez jó lesz? – állt végül a gazdája elé.
Felpróbálta meselátó Krisztián a szemüveget. Szétnézett, és csalódottan mondta:
- De hiszen ebben bakancsnak látom a bakancsot! Ráadásul nyomja az orromat, mint egy mázsás kő! Kié ez a szemüveg?
- Egy kirándulóé!... Volt.
- Hozz egy másat!
Szaladt újra Spenót kutya. Szaladt, loholt, lihegett:
- Másat! Jobbat! Szépet! Nem pirosat-kéket!... Újat! Szebbet! Másat! Megszagolok százat! … Minden illat idegen, üdvözölnek hidegen… Újat! Szebbet! Másat! Megszagolok százat!
Felillesztette az újabb szemüveget Krisztián, de csak biggyesztett arra is:
- Bekecsnek látom a bekecset! Kucsmának a kucsmát! Ráadásul töri a fülemet! Kié ez a szemüveg?
- Egy kirándulóé!... Volt.
- Nem kell! Hozz másat!
- Másat! Jobbat! Szépet! Újat! Szebbet! Másat! Másat! Jobbat! Szépet! Újat! Szebbet! Másat! Megszagolok százat!
- Ez jó lesz?
- Nem, nem! Hiszen bogáncsnak látom a bogáncsot! Rozsdás elemlámpának a rozsdás elemlámpát! Spenót kutyának Spenót kutyát! És vágja az arcomat! Kié ez a szemüveg?
- Egy kirándulóé!... Volt.
- Nem jó semmire! Hozz másat!
- Másat! Újat! Százat! Százat! Újat! Hidegen! Másat! Jobbat! Újat! Szépet! Kéket …Ez az! Ezt próbáld meg gazdám!
- Ezt?! … Ez az!! Ez az! Sarkantyúscsizmának látom a bakancsot! Aranykoronának a kucsmát! Griffmadárnak a verebet! Palotának az emeletes házat!
- Nem nyomja az orrod, mint a mázsás kő?
- Ez? Könnyű, mint a pihe!
- Nem töri a füled?
- Ez? Puha, mint a bársony!
- Nem vágja az arcod?
- Dehogy! Inkább simogatja! Kié ez a szemüveg?
- A tiéd, gazdám.
- Az enyém?!
A tiéd. Ez a saját szemüveged.
Attól kezdve nem hallgatott meselátó Krisztián senki kiránduló csúfolódására, hanem örült a tündérrózsájának, a csodalámpájának meg a táltos paripájának, és becsülte a meselátó szemüvegét. Mikor lefeküdt, párnára fektette, még be is takarta. Aki nem hiszi, kérdezze meg Spenót kutyát!

                                                                                                  Döbrentey Ildikó

A lassúléptű páva


                Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy pompásan zöld kert, s abban ezer és ezer röpködő madár. Szép volt valamennyi, mégis mindegyiküknél szebb: a lassúléptű páva. Ő volt a kert királya.
Ám hiába volt ő legszebb, és hiába volt ő a kert királya, mégis boldogtalan volt őfelsége. Nem tudott örülni semminek, nem volt kedve semmihez. Száz tudós kereste a gyógyírt éjjel-nappal a bajára. Keresték, de hiába.
Egy napon messzi madár érkezett a kertbe.
- Hallottam a bánatodról, pávakirály, és tudom, mi az orvossága.
- Mondd hát!
- Keress egy igazán boldog madarat!
- Semmiség! Boldog a kertben minden madár!
- De igazán boldog legyen ám!
- Az lesz! És aztán?
- Válts bóbitát azzal a madárral.
- Meglesz! És aztán? Mit tegyek?
- Aztán? … Örvendj a világnak.
- Ennyi az egész?
- Ennyi csupán! – s a messzi madár, ahogy jött, elrepült.
Egy igazán boldog madár bóbitája! Ennél mi sem egyszerűbb! Hívatta a király három jó udvari sólymát:
- Hozzatok elém egy igazán boldog madarat, de tüstént!
Máris röpült a leggyorsabb sólyom. Egyenesen a vándormadarakhoz szállt.
Várt a király. Várt egy napot. Akkor fáradtan, porosan visszaérkezett a sólyom.
- Fenséges pávakirály, a vándorok között nincsen igazán boldog madár.
- Nincs-e?! Két hazájuk is van, s mégsem boldogok?
- Uram király: két hazájuk van, vagyis egy sincsen. Amikor itthon vannak, akkor mindig Délre szállnának, s ha Délen vannak, akkor mindig idevágynak. Nincs nyugtuk sosem. Ezért nem boldogok igazán a vándormadarak.
- Lárifári! Indulj, második sólymom!
Elröpült a második sólyom. Egyenesen az itthon maradó madarakhoz szállt.
Várt a király. Várt egy napot. Várt kettőt. Akkor csüggedten visszaérkezett a sólyom.
- Fenséges pávakirály, az itthon maradók között sincsen igazán boldog madár.
- Még hogy nincs?! Nekik egy hazájuk van, s mégsem boldogok?
- Uram királyom: az itthon maradók utazni vágynak. Szállni akarnak, világot látni. S mivel nem mehetnek, így mindig nyugtalanok. Ezért nem boldogok igazán az itthon maradó madarak.
- Elég a beszédből! Kell, hogy legyen a kertemben legalább egy, igazán boldog madár! Indulj, harmadik sólymom, és ne válogass! Kérdezd a vándort, kérdezd a maradót! Kérdezd a sántát, a bénát, a szürkét, a tarkát! Kérdezz mindenkit, és vissza ne térj boldog madár nélkül!
Repült a harmadik sólyom. Repült, de igazán boldog madarat ő sem talált.
Várt a király. Várt egy napot. Várt kettőt. Várt hármat.
A harmadik nap estéjén szégyenkezve hazaindult a harmadik sólyom is. S akkor megpillantott egy porban fürdő verebet…
Olyan vígakat csapott az a veréb a szárnyával, olyan elégedetten szórta a port, mintha arany királyi medencében fürdene! S hozzá még teli torokból csivitelt és csiripelt, mint egy előénekes.
A sólyom odakiáltott neki:
- Minek örülsz úgy , te veréb?
- Én? A kertnek! A napfénynek! Ennek a jó száraz pornak!
- És ha nem lenne jó száraz por?
- Akkor örülnék a pocsolyának! Én nem szeretek búslakodni!
- Hát akkor – boldog vagy, te veréb?
- Én biz’ boldog vagyok!
- Nem hiányzik neked az utazás?
- Utazás? Az mire jó?
- Csak hogy megismerd a világot! Nem hiányzik?
- Nem hiányzik!
- Hát a hazatérés?
- Hazatérés? Az mégúgyse hiányzik, hisz el se indulok!
- Nem hiányzik télen a nyár?
- Nekem aztán nem!
- Nyáron a tél?
- Az sem! Én télen-nyáron boldog vagyok! Nem hiányzik nekem semmi!
- Akkor te igazán boldog vagy!
- Én az vagyok!
- Velem jössz a királyhoz!
- Miért ne?
Büszkén lépett a király elé a harmadik sólyom:
- Felséges pávakirály, meghoztam a boldog madarat!
- Ő lenne hát?!... Mutasd magad, hadd nézzelek… Milyen madár vagy te?
- Én, felség, a veréb.
- Még ez idáig nem láttalak.
- Én se igen láttam még felségedet, felség!
- Te, veréb! Aztán igazán boldog vagy te?
- Az vagyok, felség! Nem cserélnék én senkivel, sem a bíróval, sem a báróval, de még felségeddel sem!
- Nem is kell cserélned senkivel. Csak a bóbitádat add nekem! Megkapod helyette az enyémet, és még gazdagon meg is jutalmazlak!
- Jaj, felség, a bóbitámat? Adnám én szívesen, csakhogy…
- Csakhogy?!... No! És ha még egyszer annyi jutalmat kapsz!?
- Adnám, felség, de…
- De?!... Háromszor annyi jutalmat kapsz!
- Odaadnám én felség jutalom nélkül is, csahogy…nekem nincsen bóbitám!
…Attól kezdve, ha a pávakirály búsulni kezdett, csak megtapogatta a bóbitáját, és jó erősen rágondolt a verébre. Nem is volt többé boldogtalan!
                                                                                                                                           

                                                                                                                                                                                                                                                                             Döbrentey Ildikó

A háromfejű sárkány


            Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csúf, háromfejű sárkány. Ez volt a sárkányok utolsó ivadéka. Nem láthatta senki, mert úgy elrejtőzött egy sziklabarlangban, mintha nem is lett volna. Apját, az egyfejűt, öregapját, a kétfejűt, s annak testvérbátyjait: a négyfejűt, a hétfejűt, a tizenkétfejűt meg a huszonnégyfejűt mind elpusztította már Sárkányölő Vitéz Győző. Győző sem sejtette, hogy életben maradt egy ellenfele.
            Pedig a háromfejű élt, és mind azon mesterkedett, hogy eleméssze Győzőt meg a családját. Éjszakánként lecsörtetett a patakhoz, és hat orrlyukán át kénköves mérget eregetett a vízbe:
– Kutya igya vérit, én mondom a végit! Bakbűz, tyúkháj, ha kiszárad, nem fáj!
             A víz tovacsorgott, s aki abból ivott, az napról-napra gyöngült és halványodott, míg csak olyan nem lett, mint az árnyék.
            Sárkányölő Vitéz Győző, aki becsületes munkája szerint favágó volt, abban az erdőben élt az asszonyával, ahol a sárkány a patak vizét meggyalázta. Volt nekik egy kicsi leánykájuk, Annuska. A leányka nagyon szeretett az erdőben gombát gyűjtögetni, virágot szedni, lepkét kergetni. Ha megszomjazott, a patakból iszogatott.
            Egy reggel azt mondja Sárkányölő Vitéz Győzőnek a felesége:
            – Édes uram! Nézze, mint gyöngül, mint halványodik a leánykánk! Mintha nagybeteg volna.
            Nézi Győző Annuskáját, s látja, hogy más, mint rendesen.
            – Fáj–e valami?
            – Nem fáj – így a leányka.
            Nehezen ment a favágás aznap Győzőnek. Mind Annuskáján járt az esze.
Hazamegy este, s látja, hogy már csak olyan a leányka, mint az árnyék.
            – Fáj–e valami?
            – Nem fáj – így a leányka, oly gyöngén, hogy alig hallani.
            Kiballag a házból Vitéz Győző, felnéz az égre, és sóhajt egy keserveset:
            – Hej, uram-teremtőm, tudod, hogy megöltem már minden sárkányt. Mit tegyek, hogy meggyógyuljon a leánykám?
            Hát, a Göncölszekér sarkánál hunyorogni kezd két csillag. Hunyorog, hunyorog, s akkor látja Győző, hogy nem csillag az, hanem az öreg bagoly két szeme.
            – Nem pusztult el minden sárkány, Vitéz Győző! Él még egy utolsó, egy háromfejű! Ez a te patakodnak a vizét mérgezi! Öld meg a sárkányt, s meggyógyul a leánykád!
            – Ördög vigye pokolra! – csapott a levegőbe Vitéz Győző. – Annuskámat mérgezi! Pusztulnia kell neki!
            Térült–fordult Vitéz Győző, kapta a sárkányölő páncélját, s indult a sárkány ellen. Az asszonynak csak annyit mondott, hogy vigyázzon a házra meg Annuskára.
            Ment, ment, Sárkányölő Vitéz Győző, ment, mindig csak a patak folyásával szemben. Egyszer csak megmozdult alatta a föld. Mozdult ám, mert a sárkány úgy horkolt álmában, hogy még a levelek is leperegtek a fákról.
            Hallotta Győző, hogy a sziklabarlangból jön a horkolás. Megpödörte a bajszát, odaállt a barlang nyílásához, s így kiáltott:
            – Gyere elő, te méregkeverő! Te leánykínzó, te apaszomorító! Gyere elő, mert számvetésem van veled!
            Megszűnt a horkolás, ám a nyílásban nem bukkant fel senki.
            – Gyere elő, hadd nézzek a szemedbe! – kiáltotta másodszorra Győző.
Valami halk mocorgást lehetett hallani.
            – Gyere ki hozzám, vagy én megyek be hozzád! – kiáltotta harmadszorra Győző.
            Megjelent erre a sárkány. Fújta a tüzet, kaparta a földet, rázta a pikkelyes testét:
– Kutya igya vérit, én mondom a végit! Bakbűz, tyúkháj, ha kiszárad, nem fáj!
            – Ütött az utolsó órád! – kiáltotta Győző. – Elpusztulsz, te háromfejű!
            – Pusztul ám a családod! Pusztul ám! Pusztul ám! – hahotázott a sárkány.
            – Elég a beszédből! – toppantott Győző. – Most megküzdünk!
            – Hogyan küzdjünk, derékból-e, vagy karddal?
            – Derékból! – húzta ki magát Győző, azzal összeszedte minden erejét, és beleverte a földbe a sárkányt, egy láb mélyre.
            A sárkány is megfeszítette az erejét, kiugrott a földből, felkapta Győzőt, és elhajította az erdőn túlra.
            Lélegzetvételnyi idő múlva jött vissza Győző. Megpödörte a bajszát, kapta a sárkányt, megforgatta, és elhajította két erdőn túlra.
            A sárkány toporzékolt dühében. Fújtatva, lihegve, csatakosan csörtetett vissza. Körmös lábával megragadta Győzőt, és beleverte a földbe, három láb mélyre.
            – Hej, uram-teremtőm, most segíts! – fohászkodott Győző. Megfeszítette minden izmát, és kiugrott a földből:
            – Nem fogod mérgezni Annuskámat! – kiáltotta. Szörnyű erővel kapta a sárkányt, és beleverte a földbe, hét láb mélyre. Akkor aztán egyet se várt, hanem utána ugrott a sárkánynak, s ott helyben levágta mind a három fejét.
            – Ezzel meg is volnánk! – törölte meg a homlokát Győző, s leszúrta sárkányölő kardját a földbe. Hát, lássatok csudát, egy kristályvizű forrás tört fel a föld mélyéből. Mikor Annuska annak a forrásnak a vizéből ivott, szebb lett és virulóbb, mint annak előtte. Örvendett Győző meg a felesége, született is még hat gyerekük. Ha az erdejükben jártok, látogassátok meg őket!

                                                                                                               Döbrentey Ildikó

A hajómanó meséje


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hajómanó. Egy óriási óceánjáró hajón élt, amely árut szállított egyik kikötőből a másikba. Óriási volt az óriási hajón minden: óriási a kémény, óriási a kormánylapát, óriási a zászló, óriási a fedélzet, óriási a vasmacska, óriási a hajtókar, óriásiak a láncok, óriásiak a huzalok.
Bámult is minden hajó, mikor befutottak a kikötőbe! Laposan nézett a bálnavadász hajó, féltékenyen lesett a sétahajó, elismerőn ámult a vitorláshajó, ijedten pislogott az utasszállító hajó, kacéran kacsingatott a kisasszonyhajó, komolyan figyelt a tengerfelettjáró, rövidlátón hunyorgott a tengeralattjáró.
– Óriási! Az én hajóm a legóriásibb! – ujjongott a hajómanó. – Ezer hordó gépolaj!
Peckesen kiállt a hajóhídra, s onnan nézte, hogy a rakodómunkások ezer hordó gépolajat gurítanak le az óriási hajóról. A hordók helyébe kétezer láda banánt rakodtak, aztán felszedték a horgonyt, és továbbhajóztak új vizek felé.
Büszkén lobogott a hajózászló, biztosan kormányzott a kormánylapát, diadalmasan füstölt a hajókémény:
– Így füstölnek lám a nagyok! Én egy fontos, nagyon fontos kémény vagyok! – és pöffentett egy óriási füstpamacsot.
– Semmit félbe én nem hagyok! Én egy fontos, nagyon fontos lapát vagyok! – és északnak fordította az óriáshajót.
– Selymem feszül, fénylik, ragyog! Én egy fontos, nagyon fontos zászló vagyok! – és óriásit csattant a szélben.
– Óriási! – lelkendezett a hajómanó. – Ezen a hajón mindenki tudja a dolgát!
Ebben a pillanatban halk sóhajtás hallatszott. Mintha valaki finoman ásított volna egyet.
– Ki ásítozik itt?
– Bocsánat... Én vagyok, a csöppnyi csavar.
– Csöppnyi csavar?! Itt, ahol mindenki óriási?!
– Én csöppnyi vagyok. És fölösleges...
– Jegyezd meg, hogy ezen a hajón senki sem fölösleges! Itt mindenki hasznos! Mindenki fontos! Mindenki dolgozik!..... Hol vagy hát?!!
– Az orrod előtt. A hajtókar könyökében.
– Ó...! Valóban csöppnyi vagy, de akkor se fölösleges! Ha idecsavartak, akkor óriási szükség van rád!
– Ha-hahhhh....
– Ne ásítozz!
– De ásítozom! Mert unatkozom! Itt senki sem törődik velem!
– És én?! Én senki vagyok?! Siránkozás helyett inkább végezd a dolgodat!
– Akkor mondd meg, hogy mi a dolgom!
– Azt nem tudom! De az biztos, hogy óriási!
– Óriási dolguk a többieknek van!... A kémény füstöl! A kormánylapát kormányoz! A zászló lobog! A gépek zakatolnak! A láncok csörögnek! A huzalok feszülnek ... De én?! Én nem csinálok semmit! Csak kuporgok itt! Elegem van az óriási dolgokból!
– Nyugalom, csöppnyi csavar, óriási nyugalom! Holnap újból meglátogatlak!
Másnap szörnyű vihar tört ki a tengeren. Rázkódott az óriási hajó. Rázkódott a kémény. Rázkódott a kormánylapát. Rázkódott a zászló.
– Fontos feszül, nagyok, ragyog, fontos félbe, fontos félbe, zászló vagyok!...
– Semmit hagyok, füstbe ragyog, fontos fénylik, fontos fénylik, lapát vagyok!...
– Selyemzászló nagyon ragyog, fontos feszül, fontos feszül, kémény vagyok!…
Egyszer csak: nyekk! – megállt a hajó. A vihar is elült. Csend lett.
– Mi történt?! – rohant elő a hajómanó. – Kétezer láda zöld banán, mi a baj? Miért nem füstöl a kémény? Miért nem kormányoz a kormánylapát? Miért nem lobog a zászló? Miért nem zakatolnak a gépek? Miért nem csörögnek a láncok? Miért nem feszülnek a huzalok? Minden a helyén, mindenki munkára kész, miért nem megyünk mégsem? Miért áll a hajó?
…És akkor megpillantotta a hajtókar könyökén a lyukat: a csöppnyi csavar kirázódott a helyéről, s most ott hevert a hajópallón.
– Csöppnyi csavar! Csak nem alszol?!
– Nem, csak teljesen kicsavarodtam.
– Miattad nem megy a hajó!
– Miattam?! Te ugratsz engem...
– Most nagyon figyelj! – azzal a hajómanó fölcsippentette, és helyrecsavarta a csöppnyi csavart.
Nyomban működni kezdett a hajtókar, megfeszültek a huzalok, csörögtek a láncok, munkába lendültek a gépek, lobogott a zászló, kormányzott a kormánylapát, és füstölt a kémény, mintha abba se hagyta volna!
– Óriási! Miattam megy a hajó!
A csöppnyi csavar azóta is ott szolgál a hajtókar könyökében. Továbbra sem törődik vele más, csak a hajómanó. A csöppnyi csavar mégis olyan erősen kapaszkodik, mintha óriási lenne!
– Nem fáradok, nem nyughatok! Én egy fontos, nagyon fontos csavar vagyok!
A hajómanó pedig peckesen jár-kel az óriási hajón:
– Hiába, ahol én vagyok a hajómanó, ott mindenki tudja a dolgát!

                                                                                                                         Döbrentey Ildikó